Egy kicsit azért csalódtam Magyar Péterben, pedig nem raktam magasra a lécet

Tudom, jólfizetatóni, négy láb jó, kettő meg rossz, de azért mégis, egy komoly teljesítményt mindeddig elszámoltam neki. Veczán Zoltán írása.

Valóban, az értelmiség régóta megszokta, hogy bársonyfotelekből és akadémiai langymelegből osztogatja a tudást azon kevés kiváltságoshoz, akikhez eljut.
„Most, hogy lecsengeni ugyan nem csengett még le, de mindenképpen tompul a gyergyóditrói események éle (vigyázzatok a látszattal, előre szólok, hogy e cikk keretes szerkezetben éppen azt állítja, hogy a lecsengés tulajdonképpen nem történt meg), arra gondoltam, érdemes lenne újra összefoglalni a felmerült szempontokat. Annál is inkább, mert az ügy kínossága sokkal inkább afelé hajtotta a politikai döntéshozókat, hogy az események csöndben a szőnyeg alá legyenek söpörve, mintsem az érdemi megoldások felé terelődjön a közbeszéd.
Szövegem ugyanakkor egy elmulasztott értelmiségi kiállás űrjét is igyekszik betölteni, az értelmiség ugyanis (jelentse most itt e kifejezés megengedően mindazon erdélyi magyarok halmazát, akik valós pozíciójukból vagy szimbolikus státusukból adódóan befolyással vannak a közösség valamely szegmensére) többnyire csöndben maradtak, vagy saját kis köreikben szörnyülködtek napról napra. A politikusok értelemszerűen alig-alig akartak megszólalni az ügyben, egy-egy rövid állásfoglalást ugyan hivatalosan közzétett az RMDSZ és a két EP-képviselő is, az országos sajtóvisszhang ellensúlyozására azonban nem elegendő hevességgel állt bele az eseménysorba a politikum.
Márpedig – ahogyan az ilyen helyzetekben érthető – amennyiben a diskurzusban az egyik oldal nem kíván teret nyerni, úgy a másik oldal hegemón helyzetbe kerül. Ez a folyamat bőven megindult: az újonnan egyesülni igyekvő Erdélyi Magyar Szövetség két elnöke például ukmukfukk kijelentette, hogy a ditóriaknak nincs semmilyen felelősségük, a közösség kollektív megbélyegzés áldozata, és egy félmondattal sem kívánták némiképp a közösség szerepét firtatni. Sőt, azzal vádolták az RMDSZ-t, hogy cserbenhagyta a ditróiakat, ami nyilvánvalóan nem igaz – vagyis ebben a formában biztosan nem az –, mert attól, amiért elítéled a gyűlöletkeltést, még nem árultál el senkit.
A NORMALITÁS KEZD KUDARCOT VALLANI
Ennek jele az is, hogy Bakk Miklós politológus egy hosszú elemzés végén mégis azt sugallja, hogy az erdélyi magyarnak – közben a saját kultúráját védve – választania kell, hogy melyik kirekesztő közösséghez kíván tartozni: ahhoz, amely a többséget rekeszti ki, vagy ahhoz, amely az érkezőket. Bakk szövege szövevényes elméleti útvesztőkön át arra a nagyon egyszerű, de fel nem tett kérdésre lyukad ki: egy DK-ssal vagy egy fronton, vagy székely véreiddel.
A probléma szerintem még súlyosabb, mert eközben mindazok, akik nem valamiféle manipulatív szándékkal, a jobboldal politikai tőkéjének növelése érdekében nyilvánultak meg az ügyben – bár remek diagnózisokat és elemzéseket közöltek –, nem hangsúlyozták kellőképpen a magyarországi és erdélyi magyar politikai vezető réteg felelősségét. Továbbá, csak foghíjasan mutattak rá arra, mi mindent kellene megtenni azért, hogy csökkentsük a jövőben a hasonló esetek eszkalálódásának kockázatát. Az egyedüli, aki megoldást javasolt, a Plakátmagány szerzője, Gyöngyösi Csilla volt, aki provokatív szövegében arra jutott: az értelmiségnek el kellene mennie a közösséghez, és »terápiát« alkalmaznia.”